Magic soul writer

                                                   Éji ábránd

                        Egy kis szobában,

                     Csendes boldogságban,

                       Felkeres egy álom

                      Ájtatos magányban.

                    Csillagfény fut le hozzád

                        A sötétségen át,

                         Válladra terít

                         ezüstös ruhát.

                           Ölel a vágy,

                          Mi ravaszul jár

                           Kívül a világ,

                           Feleded már.

                     Messzi tengeren jársz,

                       Hol átjár egy láz;

                    És forogsz álmodón vele

                    A szépség báltermeibe.

                       Megragad egy érzés,

                       Lágy kezek szorítnak,

                       Felismerve állsz ott,

                       Míg táncra szólítnak.

                         Régi emlékeidben

                          Elevenen látod,

                         Bizsergőn átéled

                         Újra boldogságod.

                          Végtelen időkig

                         Maradnál, hiába,

                         Sikoltó szél jár

                         Az idő nyomába.

                       S szobád ablakán át

                       Suhan léted vissza,

                     Hol ábrándjaid gyűjtöd

                        Néma emléktokba.

                     / P.H.2013.04.28. /

 Teremtő Hang

Elhagyatott, romos homálypalotában

Átárad az Űr, rideg őskabátban.

Kis faluban, torony mögül léthívó ritmus szól,

Fenséges akarattal lenézett a Holdról.

Csillámzizzen a térben,

Ütköz, rendez, szilárdba önt.

Zúgó, sikoltó fénnyel jön,

Felsejlik nyomában lüktető köd.

Alabástrom szobrok között

Csatát vesztett sárkány

Pehelyből vált ólomszárnnyá,

Hideg acélpillantássá.

Már csak szétporladt kép

Merev üreg, gúzs-menedék.

Idő szárnya általfogja

S a múltnak ajándékozza.

S érezvén belül, mi kinn ül,

Átkarol, éteri-könnyűn,

Fuvallatnál szelídebben

Kristályfénynél fényesebben.

Felemelve, megtisztítva

Mint szűzi holdfény a patakba

Tündöklik az égre vissza

Tükröződő csillámszikra.

Pattog, csobog, úgy mosolyog

Kering, polkáz, siklik, ragyog.

Nevetős-víg zenét áraszt

Permetezi a világnak.

Hegyek hűvös peremére,

Kerti virágok kelyhébe.

Érte nyílik a cseresznyevirág,

Hangból születik a világ.

/ Pál Henriett, 2013.04.30. /

                    HOLD VAGY ÉS TŰZ

Neved nekem álom,          Neved nekem öröm,

mely lassan elringat.         mely vadul felizgat.

Lágyan simítod,              Forró, buja vággyal

hűsíted arcomat.             perzseled arcomat.

Kezed érintése                Kezed érintése

andalít, eloldoz.              feldúl, hévet fokoz.

Szemed ragyogása             Szemed csillogása

mélázva ábrándoz.             vad szenvedélyt hoz.

Benne látom magam,           Tűzláng fénylik benne,

ki lassan szenderül.            mi egyre szétterül.

Mesék ringó habja              Izzó tested érzem,

árad testem körül.              ajkamon hevül.

Harmatcseppbe olvad           Parázsból hirtelen

szét a jég lassan,              ezer szikra pattan,

Tűnődik létén                   Egyetlen lángba csap,

csendesen, nyugodtan          mint fűtött katlan.

                 ( Pál Henriett, 2013.05.01. )

        Múltidéző nyár

Az olvadó napsugarak sárga foltjaiból

Hősálakat húz a szellő a felhők alól.

Átvezeti tetők között, onnan a szobába,

Keringteti kertek alatt, és a babaházba.

Megmutatkozik minden falevélnek,

Hőhullámmal köszön a virágos rétnek.

Nyár derekán hangulatom merengővé gyúl.

E forró kábulatban átölel a múlt.

Minden érzékembe belekéredzkedik,

Kitárom könnyedén létezésem neki.

Addig incselkedik, míg testemtől elcsen,

Vakító fehér fény vagyok egészen.

Meggyvirágos illat szegődik társamul.

Nádszálhajlította szél is cinkosan átkarol.

Szállunk örömtől szétáradó kedvvel,

Úszunk a légben, kíváncsi eperrel.

Belemerülünk a halványkékségbe,

Fentről nézünk le a tó tükrére.

Hozzánk a fűszálak felérnek az égig,

Kéklő színfolyammal kapaszkodnak végig.

Cseresznyefa körül a szerelmes méhek

Duruzsoló hangja támogató ének.

Pipacsos pázsitból sárga éter dalol,

Utazni vágyó álmokkal a légbe hatol.

Felhők közelében, átfogva derekukat,

Szilfek segítik a Kozmoszba útjukat.

Csilingelő dallammal vitetik tova

Minden kívánságuk, így adják oda.

        /P.H.2013.05.05./

   Átváltozás

Mélyből emeled fel tekinteted,

Kéred az eget, hogy legyen veled.

Messzi útra indulsz, hol nem jártál soha,

Remegő szívvel vágyakozol oda.

Szelíd imádságba merülnek ajkaid,

Hogy megnyilatkoztasd az ég hangjait.

Szóra bírni vágyod, tanácsát kéred

Elveszett életed adja vissza néked.

Ismeretlen úton vigyázza lépteid,

Oldja fel csalóka érzelmeid.

Tétován indulsz átlátszatlan ködbe,

Lehullnak a láncok, szabadulhatsz tőle.

Kihalt a külvilág, üres lett minden,

Szíved csatát vesztett, már többé nincsen.

Ne keresd a múltat, mi most elveszett,

Tovatűnő sorsod lepelbe tétetett.

Néma távolságok válnak kővé benned,

Sodró homokvihar lehel újra kedvet.

Csillapodik benned minden kívánságod,

Megtisztul általa érzéki világod.

Meleg ragyog benned, a várva várt fényt

Magasztos dallammal árasztod szét.

Átértél a létezés misztikus küszöbén,

Tiszta szeretetben élsz a világ ölén.

 / P.H.2013.05.07./

Az odaadás imája

1.Lényem teljességgel az Úrnak szentelem.

2.Békesség érzése járja át szívem.

3.Szerencsétlenségben, örömben nyugodt maradok.

4.Megvetem önnön Én-em, hogy bántás ne érjen, és az ártó hatalmak rajtam ne fogjanak. A megaláztatásban erősödik lelkem, bátorságom növekszik, rendületlenül állok a létben.

5.Hajlandó vagyok a szenvedésre, mert tudom, ezáltal nyugodt és kitartó leszek, mert feladhatom önmagam az Ő gyönyörűségére és örömére.

6.Megtisztítom gondolkodásom minden szennytől, így világosodik meg értelmem a helyes dolgok megértésére.

7.A szeretet tüze éget, mely fájdalmat okoz, de ez tisztítja meg lelkem, erősíti érzelmeimet.

8.Alázattal tűröm a fájdalmakat, melyek megerősítik akaratomat.

9.Ekkor fény gyúl bennem, mely az örök boldogság és tiszta szeretet otthonába vezet.

10.Nincs bennem büszkeség, sem vágy az elismerés iránt, sem gyűlölet, mely megmérgezné szívem.

11.Gazdagság el nem vakít, szegénységben sem szomorkodom, mert e világi dolgok eltérítenek utamról, a belső Igaz Önvalóm megértésétől, az Egy Igaz Istentől.

12.Oltalmazz engem utamon, Te Magasságos Vezető, hogy felismerjem a hiábavalóságokat, ne tévesszen meg a gonosz, és megnyugvással tölthessem mindennapjaimat a Hozzád vezető úton, míg megérkezek Örök Birodalmadba.

  Úgy legyen!

/P.H.2013.05.11./

         A Nap és a rózsa menyegzője

Világmindenséget keringtető, hatalmas, eget átszelő,

Bolyongó teremtményeit átölelő,

Ki áldással nézel szét a nyájra,

Meleget borítasz a földi tájra.

Végigsimogatod szelíd báránykáid,

Ösztönző hívásodra magból palántáid

felnőnek, s kibontják tarka virágaik.

Gyönyörködhetsz bennük, míg kedved telik,

Eszményi színpompáikban, estelig.

Nap mint nap letekintesz rájuk,

Óvod fejlődésük, csodaszép mindnyájuk.

De van közöttük egy, kinek sugárzása

Kezdettől kellemes, mint a pengő hárfa.

Legszebb rózsakerted lugasában járva

Pillantasz rá szíved választottjára.

Oly mesteri dallammal csalogat fohásza,

Hogy azt hiszed, tenmagad foglaltad imába.

Mikor újra látod, remegni kezd szíved,

Ha átsuhansz fölötte, izzik a légréteg.

Mozgalmas, vadabb pulzálásba kezd,

És minden porcikád megérzi ezt.

Megigézve húz valami le hozzá,

Tudod, hogy Ő hív, csábosan kacsint rád.

Átható mámortól zaklatott testtel,

Kéjvágytól aléltan felé igyekszel.

Itt áll most előtted, épp úgy, mint akartad,

Szereztél szerelmén át magadnak hatalmat.

Bókokkal halmozod el az imádottat,

Szavaiddal ekképp közlöd óhajodat :

" Világot átfogó létem gyertyalángnyi része

Kiválasztott Téged privát menyegzőre.

Teremtett formád vonzó képet alkot,

Káprázat némít el bennem minden hangot.

Muszáj-erők törnek feléd utat,

Hogy rádtaláltan benned csillapodjanak.

Egész sugárlényem belédkapaszkodik,

Viszonzásra várva kitárulkozik.

Lelkem sűrűjében boldog öröm támad,

Hogy befogadod lényem, mely eped utánad.

Áthangolom ritmusod a magam ütemére,

Közös szimfóniát írunk a szférák örömére.

Hagyod, hogy égessen ez a buja szoprán,

Átcsorog lángnyelvem szirmaid fátyolán.

Forró leheletem halk pihegéssé válik,

Mikor beteljesül, mire kedvem vágyik.

Sziromleveleid közt a harmatcseppek

Hűsítő nedvükkel oltják el tüzemet.

Beleernyed fényem kelyhed árnyékába,

Megpihen hosszan e csodát imádva."

    /Pál Henriett,2013.05.11./

Születés

Messzi-távol űrpáholyban tanácskozás készül.

Csillagerők gyülekeznek születésed körül.

Felruháznak hatalommal, akaraterővel,

Megtöltenek szeretettel áthatott derűvel.

Sugárútra bocsátanak, csillagok ölébe,

Átitatnak értelemmel, tanítnak a szépre.

Megkapod, mi hasznodra lesz, minden lehetőség,

Érzelemképeket karcol rád a szikrázó hőség.

Szemmel tart az Égi Tanács,

Féltőn nézi művét.

Feltölt jóság nektárjával,

Három hangot pendít.

Elsőben a föld moraját,

Másodszor a vízét,

Harmadikban bősz vitorlát

bontó szél szirénjét.

Fényfolyamba mártva tisztítja meg szemed,

Dicső okítással erényúton vezet.

Minden hatalomlény ajándékoz neked

Saját valójából egy építőkövet.

Így indítnak útnak, s mikor megérkezel

Lesben állnak mételykínok, áldozat leszel.

Magadra maradva építed sorsodat,

Átalakít minden tapasztalat.

Ám tévútra vezethet az ébredt öntudat,

Ha lidércfénynek adod át magad.

Felfeslik óvott lényed Én-burka,

Félelem hatolhat át rajta.

Szorongatja lelked, gyötri, kínfacsarja,

Ádáz viadallal húzza, majd taszítja.

Képtelennek tűnő minden ellentusa

Hálót fon köréd árnylények ostroma.

Beszippant a mélység, bezárul a kör,

Ha akaratforrásodból erő ki nem tör.

Réveteg tudatod más útra tereld el

Ahol fojtó iszony soha nem éri el.

Emeld fel tudatod, könnyítsd meg lépted,

S a boldogság kapuja kitárul előtted.

Szolgaság alól fellibben fényed,

Üdvözítő életkedv fog zengeni néked.

   ( P.H.2013.06.05. )

  Ugye, boldog...?

Napsütötte a táj, hol egykor jártunk,

Forró homokban lépdelt meztelen lábunk.

Oly boldogok voltunk, mint senki se még,

Néztük a végtelenség hullámtengerét.

Csókra nyílt ajkunk, hevesen szerettünk,

Gömbölyű, puha felhők vonultak felettünk.

Megállt a pillanat, mikor átöleltél,

Minden bajtól óvó karjaidba vettél.

Álmokat szőttünk, ezernyi reménnyel,

Nem létezett senki, csak mi ketten.

Letűnt idők emlékeit szedegettük egybe,

Évezredek sűrűsödtek egy pillanatba össze.

Minden életünkben együtt lélegezve,

Évszázadonként váltakozó testbe.

Bíztunk a jövőben, hittünk minden szóban,

Csak az volt igaz, mi ábrándunkból van.

Lelkünk egésze így fonódott össze,

Ősidőktől lettünk egymásnak teremtve.

Közös vágyaink csak bennünk éltek,

Biztató szavakkal éltettük a szépet.

Ragyogó fényéter tündökölt köröttünk,

Védőburkában óvottan pihentünk.

Ugye, boldog lesz majd minden pillanat,

Mit egymással töltünk a hosszú lét alatt?

Most áramlik a tenger felől enyhe, hűs fuvallat,

Hullámtestű hegyek mögé letér a Nap.

Csillámtündöklése csillagokat szór,

Újra mesél nekünk egy hosszú álomról.

    ( Pál Henriett, 2013.06.13.)

 Élni !

Félénken süt a Hold éjféli homálya,

Bú kering lelked szürke kabinjába.

Reszketőn álldogál egy vén eperfa alatt

Zöld köntösében az alvilági had.

Ablakod alatt bűnös ármányt készít,

E világi létbe marasztalón hív.

Nem hagy iszonytápja alélni Téged,

Szúrtűzzel ront feléd ezernyi féreg.

Az álom arcát látni esd rejtelmes vágysággal,

Néma akarással, süppedő lágysággal.

Bírni, mit a holnap alapul kaphat,

Álomfényben fürdeni, mint érő magzat.

Ízisz húzza lelked az égbe, fel,

Ahrimán csordája ragadja szíved el.

Féktelen hangulat ösztökél vétóra,

Kirekesztett óhaj válik majd valóra.

Ó, csak a reggel jönne már !

Ereje bizton Rád talál.

S akkor kérve kéred léted :

Élni! Élni hagyjon Téged !

(Pál Henriett, 2013.06.15.)

 Szeretnék már...

Szeretnék már fényöledben vigaszban pihenni,

Esendő testemtől világtávol lenni.

Nem tűrni kénysodrást, mit vad vihar vonszol,

Majd partra hányva szenvedni a hegyeken túl.

Szeretnék ringó fényárban úszni,

Tarka csillogásban életkedvet adni.

Kinn a szellős réten elhagynám testemet,

Vagy hullámzó tengeren feledném lényemet.

Szeretnék szétáradni a tiszta légben,

Mindennel eggyé válni a Világmindenségben.

Megtalálni minden elveszett álmot,

Kérni, és megkapni a boldogságot.

Szeretni, ölelni, sohasem félni,

Örökké tiszta öntudattal élni.

Csillagvégtelenbe beleburkolózni,

Önmagam átadni, s mindent, mindent tudni.

(Pál Henriett, 2013.06.15.)